Versek és idézetek (sztem nagyon cépek=D)

Tudod mi a bánat?
Ülni egy csendes szobában,
s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál,
s otthagyni szíved örökké.
Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
csalódott szívvel, mindig csak remélni.
Megalázva írni könyörgő levelet,
sírdogálva várni, soha nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak,
rózsákat őrizni, melyek megfakultak.
Hideg búcsúzásnál, forró csókot kérni,
mással látni őt, nem vissza fordulni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással,
otthon leborulni, könnyes csalódással.
Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
imádkozni azért, hogy Ö meg ne
tudja mi is az a bánat.

Nyitóoldal

,,A saját kis világomban élek, és ha kiszakítanak belőle, hasznavehetetlen leszek... Amíg hagytok álmodozni, élek..."

Sziasztok! A TWILIGHT SAGA óta teljes vámpír-fan vagyok, üdv a Vampire-Group-ban. Csocs! ;D

Bella Cullen ------------------->
( a baráti kör így nevez, és én imádom őt, meg a többieket!!!!)

Aki akar, vegyen fel msn-re: bella_cullen18@citromail.hu



Léccike szavazzatok, és ha lehet, írjatok véleményt!!!!!! Thanks!

Jelentem alásssssan, felpakoltam az 1.fejezetet! A 2. fejezet lassan épül, a suli még jobban lehúzza az agykapacitást, de azért haladok, a magam napi 2 oldalával... Na de nem baj, majd csak egyszer sikerül befejeznem...
Sokat segítenek a barátnőim:
Alice(Dolcsy)[férjem tesója...:D]
Miley(July)[Hugom...:D]
Szancsy(Szandy)
Nessy(Csoncsi)[,,fogadott lányom"...:D]
Esme(Kitty)[férjem nevelőanyja...:D]
Rosalie(Petra)[férjem tesója, szintúgy...:D]
Seiya(Vivi)
És még sok mindenki, akihez mehetek netezni, ha az enyém bedobja...(mert szokta!) Köcce mindenkinek, lányok!!!!


Néhány nagyon jó:
,,A testvérét az ember utálja is meg imádja is."

Hát igen...néha az, néha ez...ez így van, a saját bőrömön tapasztaltam! Mert az első felét én nagyon tudom érezni...néha még látni is, de sztem ő is így gondolja... Istenem, hogy miért nem húgom született...


Volt egyszer egy pásztor, aki egy magányos helyen a juhait legeltette. Egyik nap megáll mellette egy vadonatúj metálszürke Audi. A vezetője egy Armani öltönyös, magabiztos fiatalember. Megkérdezi a pásztort: - Ha megmondom magának, hogy hány juha van, nekem ad egyet?
A pásztor ránéz a fiatalemberre, aztán a békésen legelésző nyájra, és nyugodtan azt mondja: - Rendben.
A fiatalember odamegy az Audihoz, összeköti a mobiltelefonját a notebookjával, az Interneten felmegy a NASA oldalára, GPS helymeghatározójának segítségével letölt egy megfigyelő műhold képeit a környékről, megnyit egy adatbankot, egy szkennelő-programmal, összeszámolja a juhokat, majd egy 15 oldalas jelentésben kinyomtatja, aztán odafordul a pásztorhoz és azt mondja:
- Pontosan 87 juha van itt a környéken.
- Igaza van, - válaszolja a pásztor. - Válasszon ki egy juhot magának.
A fiatalember kiválaszt egy nem túl nagy, de szép bundájút, beteszi az Audi csomagtartójába. A pásztor ránéz, egy kicsit gondolkozik,aztán megszólal:
- Ha megmondom magának, hogy mi a foglalkozása, visszaadja?
A fiatalember nagyképűen rábólint. A pásztor erre azt mondja:
- Maga tanácsadó.
- Honnan jött rá? - kérdezi az.
- Nem volt nehéz. - feleli a pásztor - Először is: idejön anélkül, hogy bárki is hívta volna. Másodszor: egy juhot akart fizetségül, hogy megmondja nekem azt, amit úgyis tudtam. Harmadszor: fogalma sincs arról, amivel én foglalkozom. Úgyhogy most adja szépen vissza a pulikutyát!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem ez nagyon bejön :D


,,Abból, aki jó nevelést kap, jó gyerek lesz.
Abból, aki rossz nevelést kap, jó fej."

Hát...Mond valami a kis 6 éves, az tuti...


,,Ha a tanárok is eljárnának dolgozni, a gyerekeknek nem lenne hova menniük."

Nem tudom, mi a vélemény, de... pf, mennyi esze van egyes lurkóknak...=)

Ő Nessy! Nem mindenkinek van ilyen helyes kislánya, mi?
Tennék még fel róla képet, de nem engedné meg...
Mármint olyan nem túl jó minőségüt, amit a telómmal fényképeztem.

MAGAMRÓL:

A nevemet inkább nem írom le, inkább vagyok Bella. Van, aki így, van, aki Tisha-nak, van, aki Lusynak, van aki az igazi nevemen szólít. Én a Bellát szeretem a legjobban.
14 éves vagyok.
Imádom a Paramoret, a lovakat, a macskákat(nekünk jelenleg négy van: YoyóBaba, de csak Yoyónak becézzük; TayLung és az anyukája, Tappancs, valamint legújabb állatkánk: Gombóc) és persze az Alkonyatot.
Továbbá: szeretek írni, olvasni, álmodozni, macskázni, rajzolni és lovagolni.
Alice-ben bízok meg a legjobban a világon a macskáimon kívül, vele tudok a legjobban elbeszélgetni, bár mostanában ez elég ritkán esik meg. Valahogy mellette soha sem merek álmodozni... Lehet, hogy az öcsém ragadós... Na mindegy...
Van egy öcsém, akit elég nehéz elviselni(sztem kicsit háborodott elme), és 2 teknősünk.
Szeretem még: az animéket, a krimiket, a barátnőimet, a macskáimat, a szüleimet, mindenkit, de legfőképpen azt, aki feltalálta a netet, hogy áldja meg az Úr érte.
Imádom a fantasyt, a misztikumot minden menyiségben, imádom Stephenie Meyert, Meg Cabot-ot, és még sok-sok írót!!!!!
Az öcsémről:

Jól van, vannak bizonyos időközönként egész normális oldalai, csak valahogy sohasem annyi ideig, hogy elő tudjam vakarni a mobilomat, úgyhogy csak gagyi képeim vannak róla, és ennyire azért nem...
Hát ennyit...
És még:
YoyóBaba&TayLung IMÁDOM ŐKET!!!!
Eddig összesen 5 könyvnek álltam neki, ebből kettő olyan, hogy teljes egészében én találtam ki őket. Az egyik asszem egy álmomból lett. Az nagyon furi volt, most képzeljétek el: középkor, lovagok, várak, király, királylány, és... qvadokon furikáztak!
A másik a macskám, Yoyó emlékére írtam. Igazából ezt sem teljesen magamtól találtam ki. Akkor éppen a Harcosok Törzse című sorozatot olvastam, amit úgymond macskák írtak.
Yoyó 2008.május.8-án szőrén szálán eltűnt, és azóta sem került elő. Nem tudom, hogy miért, de valamiért én még mindig abban reménykedek, hogy egyszer csak az ölembe bújik megint, és elkezdi nyalogatni a farmeromat...Jaj, Istenkém, MIÉRT???!!!
Csak magamat szívatom...
Ő Yoyó:

,,Yoyó forever"

Yoyó már éppen indult volna hazafelé szokásos jelölgető útjáról, mikor észrevette, hogy Golden közelít felé, elég nagy iramban. Ez felkeltette érdeklődését, megállt, hogy bevárja barátját. Az arany színekben játszó kandúr izgatottan odarohant Yoyóhoz, és teljesen kifulladva ért oda hozzá.

- Gyorsan…Haza…A kicsik…Tappancs…

Yoyó felkapta a fejét, az ég felé nézett, kicsit előre lépett, és beleszagolt a levegőbe. És akkor megérezte: érezte az izgatottság és a félelem szagát. Tudta, mi történik.

- Köszönöm!- nyávogta kedvesen, és két füle közt megnyalta a ziláló Goldent.

Még épp időben ért oda. Lélekszakadva futott a házhoz, melyben lakik. Felugrott a kerítésre, majd puhán ért földet a kert mellett, melyben száz apró virágfejecske nézte a kecses mozdulatot. Átrohant a teraszon, megkerülte a házat, és egy újabb kerítést legyőzve a baromfiudvarban termett. A szürke kandúr láttára a tyúkok idegesek lettek, de Yoyó nem törődött velük. Nagyon izgatott volt, hisz éppen most jönnek világra a kölykei. Villámgyorsan elvágtatott az ól előtt és befordult abba a kis helyiségbe, ahol az emberek a fát tárolják. Felfutott a létrán, ami a falnak volt döntve, de egy ugrásnyira a padlástól megállt.

Hallotta, hogy Tappancs nehezen veszi a levegőt odafenn, és azon töprengett, vajon megzavarná-e azzal a szülést, ha most felugrana kedvese mellé.

Végül úgy döntött, nem hagyja magára ebben a nehéz időben a nőstényt, így egyetlen ugrással a padláson termett.

Fullasztó volt a levegő ott fenn, csak egy kis szellő fújt be az egyik résen a cserepek közt. Ez előtt feküdt Tappancs, hogy szürke bundáját cirógassa a friss levegő. Hallotta a szalmaszálak zizegését, és tudta, hogy Yoyó az, megérezte a szagát. Gyönyörű fejét hátrafordította, hogy a háta mögül érkező kandúrt üdvözölje.

Yoyó kicsit megkönnyebbült, mikor meglátta az apró szőrpamacsokat az anyjuk mögött. Viszonozta az köszöntő nyávogást, mire Tappancsnak lágy dorombolás tört fel a torkából. A kölykök apja lekuporodott anyjuk mellé, és nyalogatni kezdte. A nőstény még hangosabban dorombolt.

Az egyik kicsi megmozdult, felemelte apró fejét az idegen szagra. Yoyó fölé hajolt, megszaglászta, és megnyalta a két füle között. A kölyök szakasztott az apja volt. Szürke, a pofáján az orra mentén és a füle alatt, a hátsó és mellső lábán foltokban, és a farka töve is fehér volt. A kölykök közül ő hasonlított a legjobban Yoyóra. Érezte, hogy kandúr. A szemük még nem nyílt ki, és megnyugtató volt látni, hogy az anyjuk minden gyengédséget bevetve törődik velük.

- Hogy vagy?- kérdezte kicsit félénken Yoyó Tappancsot. A nőstény abbahagyta a kölykök mosdatását, felnézett a kicsik apjára, és csendesen megszólalt:

- Boldog vagyok… nagyon. De egy kicsit elfáradtam.– és ezt bizonyítva hatalmasat ásított. Yoyó úgy érezte, kötelessége, hogy a fáradt nőstényt pihenni küldje, és ennek hangot is adott.

- Jobb lenne, ha most elmennél pihenni, én addig vigyázok rájuk.

Tappancs lenézett kölykeire, melyek csendesen szoptak, anyjuk hasát nyomogatva kis mancsukkal. A négy kiscicát sorban végignyalta, és felállt. A picik azonnal sírni kezdtek. Yoyó leheveredett melléjük, és tisztogatni kezdte őket. Azok elhallgattak, és keresni kezdték az emlőket, de nem találták, nemtetszésük jeléül ismét hangoskodni kezdtek.

A kis Yoyó-hasonmás abbahagyta a nyivákolást, és összegömbölyödött. Csendesen szunyókálni kezdett. Testvérei érezték, hogy elszundított, így megfordultak és ők is összegömbölyödtek.

Tappancs eközben leért, Yoyó hallotta, amint, puha tappancsai földet érnek. A kicsik halkan összebújtak, és apjuk úgy érezte, egy kicsit ő is aludhat.

Halk zizegésre hegyezte a fülét, és idegen szag csapta meg az orrát. Nőstény? Nem. Kandúr.

Yoyó felemelte a fejét, és a hang irányába fordult. És valóban. Egy hím macska sziluettje látszott a félhomályban, ami így estefelé a padláson uralkodott. Ijedten kapta fejét kölykei felé, megállapította, hogy ők nem vették észre a veszélyt. Valami megváltozott…

Lázasan törte a fejét, hogy mi lett más azóta, hogy elaludt…

Akkor rájött. Pont abban a pillanatban, mikor az idegen macska felé fordította nagy vörös fejét, rájött, hogy mi az, ami megváltozott: a kölykök. Nagyobbak voltak, talán két-három héttel. És máshogyan feküdtek. Egymás hátán, az igaz, de Yoyó tisztán emlékezett, az a kiscica feküdt legfölül, amelyik annyira hasonlít rá, és amelyet Virgoncnak keresztelt el. Ő nem volt itt.

Ezen kívül a cica-gombóc nem a padlás túlsó - ahol az idegen kandúr volt -, hanem inkább elülső részén feküdt, a nem használatos gerendák mellett.

A vörös kandúr lassan elindult Yoyó felé, fülét kissé hátracsapta, hogy ha harcra kerül a sor, annak ne essen semmi baja. Yoyó is így cselekedett, felállt, ezzel eltorlaszolva az utat a kölykök felé. Ösztönösen védekező pozíciót vett fel, felpúposította hátát és dühösen fújt. Az idegen macska kicsit megtántorodott, de ez csak egy fél másodpercig tartott. Hangosan felszisszent, és támadásba lendült….

Hallotta, hogy valaki feljön a padlásra. Beleszagolt a levegőbe, és visszahajtotta fejét két mancsára. Nemsokára egy érdes nyelv kezdte nyalogatni. Játékvágya ellenállhatatlan volt… Egy ideig, de aztán engedett a csábításnak, hasra fordult és elkezdte kedvesen pofozgatni a fölé hajoló Tappancsot. Ez utóbbi kissé hátraugrott, majd ő is támadást indított. Elég volt egy kis panaszos nyávogás, és a játéknak azonnal vége lett. A szülők elcsendesedtek, de továbbra is játékosan néztek egymásra.

Tappancs elsétált Yoyó mellett, közben a kandúr kedvesen hozzáérintette orrát az előtte elhaladó vállához. Várt egy keveset, majd egy halk nyávogás kíséretében megfordult, és leugrott a padlásról. Miközben az ól ajtaja előtt sétált, megcsapta az orrát egy egér szaga, azután alig hallhatóan kaparászást is hallott. Azonnal megállt, és fülelni kezdett. Mikor újra meghallotta a motoszkálást, feléledt benne a vadászösztön. Ruganyos, csendes léptekkel besétált az épületbe.

Az éppen ott kotyoló baromfi hangos rikoltozásba kezdett, de nem a macska miatt, hanem mert épp abban a pillanatban tojt. Ennek ellenére szemével követte a kandúr mozgását, míg az el nem tűnt az egyik ajtó mögött.

Yoyó lekushadt az egyenetlen földre, amely betonburkán szétszóródva magok és kukoricák hevertek, és amiket egy tyúk két hordó közül próbált kikapirgálni. Amint meglátta a csendesen lapító macskát, rémült kiáltozásba kezdett, hangos szárnycsapásokkal felugrott az elválasztófalra, ezzel felkavarva megannyi kis morzsát. Yoyó kénytelen volt lehunyni a szemét és nem lélegezni, de még így is érezte, hogy a tüdeje megtelik a felvert porral.

Csend lett. Yoyó nem hallotta az egér kaparását. A tyúk az imént rohant ki az udvarra, így nem fenyegette többé. Feszülten hallgatózni kezdett. Minden zaj elhalt, a cirmos macska csak ez egér apró szívének rémült dobogását hallotta. Osonni kezdett a hang irányába, s közben érezte, hogy a zsákmány szaga egyre erősödik. Jó nyomon járt. Egy ugrás, egy gyors támadás, és a kis teremtménynek vége van. Őt már nem fenyegeti többé az a veszély, hogy még egyszer megfogják…

Alig, hogy megfogta, meghallotta a jól ismert hangot. Az egérrel a szájában kirohant, átugrott a kapun, és gazdája felé vette az irányt. Enni hívták őket.

Tappancs sem váratott magára sokáig, nemsokára ő is megjelent, csak még egyszer végignyalta a kölyköket. Ők most csendben szunyókáltak a padláson.

Kinga volt a gazdájuk. Hosszú, szőke haja volt és kék szeme, mindig vidám és kedves természetű volt. Néha egy-egy rossz jegy miatt elszomorodott - amúgy kitűnő tanuló volt - és ilyenkor mindig a cicákhoz fordult. A macskák voltak a mindenei, nagyon szerette őket, bár a háznál csak Yoyót tudta megsimogatni, Tappancs csak néha engedte, hogy emberi kéz hozzányúljon.

Most nagyon meglepődött. Kiöntötte gyorsan a macskáknak szánt ételt, és berohant a házba. Néhány perc múlva újra megjelent, és boldogságtól ragyogó arccal ugrándozott. Addigra a macskák a vacsorájuk felét elfogyasztották, Yoyó úgy gondolta, neki nem kell többet ennie, így átengedte az utat Tappancsnak. A cirmos kandúr meglepetésnek szánta az egeret, hogy párja később megegye, így azt a kukoricatároló mellett gondosan elásta, még mielőtt az előbb említett nőstény megérkezett volna.

Ő pontosan tudta, hogy min lepődött meg kis gazdája: Tappancson. Tappancs pocakja a kölykök világrajövetele óta jelentősen csökkent, és ezt szemmel láthatóan Kinga is észrevette.

A nőstény macska mit sem törődve ezzel falatozott, nyílván nagyon megéhezhetett. Yoyó a szája szélét nyalogatta, és úgy figyelte az eseményeket.

- Hol vannak a kölykeid, Tappancskám? – kérdezte Kinga, persze tudta, hogy az említett szürke nőstény macska se nem érti, se nem akarja érteni… Szerette ezt csinálni, habár tudta, beszéde süket fülekre talál. Mindennek ellenére Tappancs felemelte fejét, ránézett a lányra, s mintha megértette volna, mit mondott, a kölykök búvóhelye felé nézett.

Kinga megértette. Sokat játszadoztak a szénapadláson az ikrekkel. Egy húga és egy öccse volt, ők ikrek voltak. A padlást bunkijuknak tekintették, gyakran jártak oda. Ezek alapján Kinga nagyon is tudta, Tappancs miért azt a helyet választotta.

Sötét, csak halvány fény dereng akkor, mikor a nap a legmagasabban járt az égen. Télen megtartotta a meleget, nyáron pedig nem engedte, hogy kiszökjön az a hűs levegő, amely az apróbb réseken át szűrődik be a cserepek között.

Ezen kívül az egészet magas szalma borította, ami egy alomnyi kiscicának megfelelő fekhely.

És úgy látszik, ezt Tappancs is így gondolja.

Amíg ezen elmélkedett, az újdonsült anyacica is befejezte, a tányért tisztára nyalta, és odaült Yoyó mellé. Hogy minden cseppjét elfogyassza, ő is nyalogatni kezdte a szája szélét. Párja nem sokáig bírta, ő is tisztogatni kezdte Tappancsot. A nőstény is nyalogatni kezdte őt.

Kinga csak nézte őket, és nagyon boldog volt.

Nemsokára Yoyó úgy döntött, felmegy a kismacskákhoz. El is indult, csakhogy gazdája is utána ment. Az anyamacska megsejthetett valamit, mert árgus szemekkel figyelte a lány minden mozdulatát.

De Yoyót ez nem érdekelte. Ő teljes mértékben megbízott Kingában, tudta jól, hogy soha sem bántana egyetlen állatot sem. Főleg nem azokat a kiscicákat, amelyek még csak most születtek, és még nem is látták a napfényt, és melyek kedvenc cicájának, Yoyónak a kölykei.

Így hát nem törődött vele, hogy gazdája a nyomába szegődött. A kapu előtt megállt, neki dörgölőzködött a kerítésnek.

-Ó! Te kis mocsok! Hogy képzelted, hogy ennyire aranyos legyél, he?- mondta Kinga félig dorgálva, félig viccesen, felemelte Yoyót az ölébe, miközben nevetett. A macska nyávogott egyet, és dorombolni kezdett. Szorosan hozzásimult a lány mellkasához. Eszébe jutottak a szép emlékek: amikor még kicsik voltak, ő, és három testvére, Kinga nagyszüleinél laktak. Ott hozta őket e zord, mégis szép világra őket anyjuk, Cili. A fekete-fehér nőstény kedves természetű volt, különösen a kölykeivel. A padláson laktak, ahol sok volt az egér. Nagyon sokat játszottak a testvéreivel: a legkedvesebb neki öccse volt, Virgonc. Yoyó a példaképeként tekintett rá, mert-mint a neve is mondja- nagyon virgoncka volt, mindent ő fedezett fel először. Ő ment a csapat élén, ha vadászatot játszottak, de Yoyót mindig büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, hogy mennyire hasonlít rá, ugyanis csak abban különböztek, hogy Virgonc farka hegye fehér volt, és ugyanez a szín több helyen megtalálható a szőrén.

Aztán később, mikor nagyobbak lettek, Kinga elhozta őket ebbe a házba, ahol most is él. De csak őt és Virgoncot. A lányok a nagyszülőknél maradtak. Először a ház kis kamrájában laktak, ahol lassan megszokták életük új helyszínét, majd úgy egy hét múlva átköltöztek a család ,,műhelyébe”, a garázs melletti kisebb épületbe. Néha ki tudtak szökni, ha a kislány apja nyitva hagyta a garázsajtót. Ugyanis a két helyiség egybe volt építve, és nem volt teljesen befejezve. Így csupán csak annyit kellett tenniük, hogy először a kis asztalra, majd a szekrényke tetejére, onnan pedig a padlás befejezetlen léceire ugrottak. Ezen módon nyugodtan mászkálhattak a műhelyből a garázsba, és fordítva.

Yoyó tisztán emlékezett arra az esetre, amikor Kinga enni adott nekik, és bezárta őket. Miután megették a vacsorájukat, játszani kezdtek, de Yoyónak nem esett jól, mert tele volt a hasa. Testvére unatkozott. Aztán megelégelte, hogy fivére békésen szundikál, és kiszökött a garázsba.

Aznap este Kinga édesapja nyitva hagyta a garázsajtót.

Virgonc nem számolt el azzal a ténnyel, hogy odakint a tavaszi éjszaka koromsötét. Visszamászni nem tudott, bár macska, még nem fejlődtek ki teljesen az érzékszervei, nem találta a megfelelő támpontot, ahonnan elrugaszkodhat. Egyetlen lehetőség maradt számára: magára hívni gazdái figyelmét.

Az ajtó elé sietett, ahonnan egy kis fény szűrődött ki. Hangos nyivákolására Kinga futott ki elsőként. Ezen a napon Yoyó egyedül töltötte az éjszakát. Virgoncot a kamrába zárták.

Ez volt az utolsó, hogy a kismacska kiszökött…Másnap Kinga apja befejezte a padlást.

Mindössze egy hónapig aludhattak a műhelyben. Aztán kiköltöztették őket.

Vidáman teltek a napjaik: rengeteget játszottak, sokat tanultak, az ellátásuk megfelelő volt. Kényeztetést kaptak mint az ikrektől, mint Kingától. Szerettek itt élni.

Érdekes, hogy ama balszerencsés nap, amikor Kinga megbetegedett a sok sírástól, 13-án történt. Pontosabban egy bizonyos pénteki napon. A lány félt az iskolában, a tanárai hazaküldték. Reszketett, mint a nyárfalevél. Babonás volt, az élet ezen a napon igen kemény lehetett számára. Leginkább a macskáit féltette.

És nem is alaptalanul…

Yoyó csak Virgonc után ment. Utóbbinak az a furcsa szokása volt, hogy a simogatta, azt követte…Yoyó meg ment utána…

Aznap jött egy idős úr. Nagyon kedves volt a kisállatokkal. Hát Virgonc követte. Ez a szeretet csak addig tartott, amíg rá nem jött: itt valami nem stimmel.

Az ősz hajú, magas férfi a falu másik végében lakott. A macskák követték, gondolta, nem lesz semmi baj, nem az ő hibája, ő nem látta őket…

Mindkettőt felemelte a grabancánál fogva, bedobta őket a fészerbe, utánuk hajított egy csirkecsontot, és hagyta, had szokják ,,új” otthonukat. Aztán feléjük sem nézett…

Harmadnapra figyelt fel egy kislány a keserves nyávogásra... Kinga teleplakátozta az egész falut, hát a kislány felhívta. Így kerültek haza.

Virgonc azóta nem követte az embereket.

De ez a haladás sem tudta megvédeni kis gazdájukat attól a csapástól, ami még ezen a télen történt. A hideg miatt Kinga nem hagyta, hogy a macskái a szabadban töltsék az éjszakákat, és beköltöztette őket az ólba. Két disznójuk volt, nem túl kellemes társaság, ellenben itt nyüzsögtek az egerek. Jól érezték magukat. Egy ideig.

Egy kis lefolyó vezetett ki a tákolmányból a szabadba. Ezt használták a malacok, ha el kellett végezniük a dolgokat. Egyszerűen csak kifolyt.

Ezen mászott ki Virgonc azon a végzetes éjszakán, amikor a szomszéd kutyáját elengedték, és az átszökött. Azóta Yoyó egyedül van, reggelre testvére eltűnt…Kinga ebbe is belebetegedett…

Aztán az utcában nem sokkal később meghalt egy idős férfi, akinek szintén volt macskája. Nem volt szelíd, egykori gazdája vak volt, őt csak etették, de senki nem simogatta. Mikor gazdája meghalt, szerelméhez, Yoyóhoz költözött. A család befogadta, de nem lehetett simogatni. Tappancsnak keresztelték el.

Egy évre rá terhes lett. Yoyó három éves, még nem felnőtt macska, ugyanakkor büszke apa.

Beléptek a kapun. Kinga már nagyon szerette volna látni a kicsiket. Yoyó tovább dorombolt a lány vállán, ahová elmélkedés közben mászott. Gazdája már lassan gépiesen simogatta, újra és újra végigsimított a macskán a már teljesen megszokott mozdulatokkal. Tökéletesen boldogok voltak. Mind a ketten.

Kinga felmászott a létrán. Yoyó már fent várta. Neki csak egy ugrás volt a lány válláról, és a padláson termett. Bevárta gazdáját.

Megérezte kölykei szagát. Köszöntőül nyávogott egyet.

Halk nyávogás érkezett válaszul, na és persze egy kis szalmazizegés, ahogy a még vak újszülöttek mozgolódni kezdtek.

Yoyót büszkeség töltötte el. Gazdájára nézett, aki meghallotta a kölyköket, és arcára volt írva, hogy madarat lehetne vele fogatni. Rettenetesen boldog volt.

A padlás még mindig sötét volt, csak egy kis derengés látszott néhány cserép közt. Kinga ezeket óvatosan felhúzogatta egyenként, ezáltal a helyiség egy részét elárasztotta fény.

A kölykök a padlás túlsó végében voltak. Yoyónak egy pillanatra felderengett az álma a kölykökkel kapcsolatban. Beleborzongott. Egy kicsit megijedt, hogy a picik nem lesznek ott, ahol Tappancs hagyta őket, hanem ott, ahol azt álmában is látta. És hogy az idegen macska is odafent lesz. Mikor ez az eszébe ötlött, hirtelen nagyon nagyra nőtt a szeretete Kinga iránt. Eddig is rettentően szerette, de most valahogy jobban kezdte becsülni, hogy Kinga sokkalta nagyobb, mint bármely macska. Így az a vörös álom-cirmos nem tudná (vagy nem merné) megtámadni. A lány elüldözné.

Néha eléggé idegesítette. Gazdája már jó párszor megakadályozta, hogy bármely más macskával harcoljon. Az elvadult macskák ezzel szokták cukkolni. ,,Elkényeztetett házi cica”.

Kinga odalépet a kölykökhöz, de a hátulról jövő dühös fújás arra késztette, hogy maradjon egy helyben. Tappancs a biztonság kedvéért utánuk ment, és most ott állt a padlás szélén. Mellső lábai terpeszben voltak, és a földre hajolt, fujtatása az egész helyiséget megtöltötte.

- Menj innen! Nem érhet hozzájuk! Ma születtek, nem engedem, hogy a közelükbe menjen! Még nem!- fordult az elképedt Yoyó felé. Sárgás szeme villogott a dühtől. Yoyó átlátott rajta: Tappancs félt. - Gyorsan! Takarodjatok innen!

Rémült nyivákolás hangzott fel. A nőstény azonnal kilőtt, kölykei előtt lefékezett, és háttal nekik, megint fújni kezdett. Kinga megijedt. Megfordult, lehúzta a cserepet, amelyet felnyitott, hogy jöjjön be fény, és elindult lefelé.

Yoyó odasétált Tappancshoz, aki időközben leheveredett, és cuppogó hangok kíséretében ellepték az éhes kismacskák.

- Ne engedd meg neki, hogy idejöjjön. Talán egy biztonságosabb helyett kellene keresnem nekik!- szeretettel lenézett kölykeire, és várt.

- És é… én… na, szóval én azért tudhatom, mégis, hogy merre tanyáztok?- nyávogta Yoyó tétovázva. A válasz elmaradt, ellenben Tappancs hátravetette a fejét, szeméből teljesen eltűnt a harag, és megtelt szeretettel. Csendesen nyávogott, ami cirmos kedvesének fülében félreérthetetlen volt: ,, Hát persze!”

2. fejezet

Tappancs ne viccelt. Még aznap elhordta kölykeit a szomszéd pajta padlására. Tágas a tér, alább pedig hemzsegnek az egerek. Így nem is kell messzire mennie, ha megéhezett. Egyetlen hiba volt csak. A keverék kutya, Néró. A sárgásbarna kaukázusi-retriever meg volt kötve, így nem árthatott nekik, ellenben rettenetesen idegesítő és buta volt. Együgyű természete mindig azt jutatta a macskák eszébe, mennyivel fejlettebbek a kutyáknál.

Tappancs pedig imádta idegesíteni. Pontosan tudta, meddig ért a lánc, és meddig tartott a veszélyzóna. Kedvenc szórakozása az volt, hogy elindult a kutya felé, hosszan nyávogott, mire Néró dühösen rohanni kezdett felé. Erre Tappancs megállt, haláli nyugalommal leült egy helyben, és megvárta, amíg a kutya odaér hozzá. Közvetlenül Tappancs előtt a lánc megfeszült, Néró pedig hanyatt vágódott a porban, pontosan a nőstény cirmos előtt. Ekkor a macska felállt, farkával meglegyintette az elképedt kutya orrát, és kecsesen, elegánsan, nagy léptekkel távozott. Mindezt pontosan abban az időben végezte, amikor Néró le akart pihenni. És ezen mindig jól szórakozott.

Ami a kölyköket illeti, szépen gyarapodtak, az anyjuk vigyázott rájuk, meleg tejjel etette őket, tisztítgatta a bundájukat, és néha még játszott is velük. Az apjuk pedig átjárt hozzájuk, minden nap, minden órában, és szeretgette, tanítgatta őket.

Így ment ez 2 hétig.

Ugyanis Yoyó idegen kandúr szagát érezte az otthona körül, és úgy döntött, nem kockáztat, szól Tappancsnak: maradjon kölykeivel egész nap, egész éjjel, és vigyázzon rájuk. Tehát Tappancs nem jött többet haza, és Kinga aggódott érte. Yoyó vele volt, ha tehette, vigasztalta, próbálta megértetni vele: ez most fontos.

Aztán egy ideig nem történt semmi.

Ez volt a vihar előtti csend…

A nap készült, hogy világosságot vigyen a Föld másik felére is. Milyen jó lehet csillagnak lenni. Be lehetne látni az egész világot, látni óceánokat, sivatagokat, hűs és párás erdőket, legelőket, hegyeket, alföldeket, völgyeket, folyókat, tavakat és embereket. Látnánk a jót és a rosszat, az erőszakot, a fájdalmat, a szenvedést, ugyanakkor megtapasztalhatnánk, milyen jó is átérezni mások örömét. Látnánk a gyávákat, akik elbújnak az élet elől, a barátságot, ami megszépíti azt, a bátrakat, akik szembenéznek vele, dacára télnek, nyárnak, szélnek és víznek erejével, sok boldog család életét megvilágíthatnánk, boldogságot hoznánk egyaránt embernek, állatnak. Hiába a bánat, minden szenvedés, még a legbüszkébbeknek is be kell látniuk: az élet szép…

Ha hagyják, hogy az legyen…

Yoyó ideges volt. Átment, hogy megnézze a kölyköket, de mikor átért, nem találta ott Tappancsot, és Virgoncot sem. Csak a másik három kölyköt: Gombolyagot, a nőstény cirmost, amelyik pont úgy nézett ki, mint az anyja, Vadócot, amelyik szürke-fehér tarka, cirmos nőstény macska volt, és a másik, szürke kandúrt: Mancsot. Mindhárom kismacska a földön hempergett, egymásra ugrálva játszottak. Yoyó leült, maga köré tekerte hosszú farkát, és elnézően nézte őket.

Egy kicsit elálmosodott, figyelme lankadt. Olyan boldog volt, ahogy elnézte utódait, hogy nem is gondolt bele abba, most tulajdonképpen vigyázniuk kellene rájuk.

Vadóc került legfelülre. Yoyó egy kicsit szégyellte magát, amiért rangsort állított, hogy melyik kicsit szereti jobban: Virgoncot, aztán Vadócot, ezek után Gombolyagot, és végül Mancsot.

1.fejezet

Bumm! 1:0 oda… Ez fejen talált.

Utoljára akkor használták ezt a szót, mikor megtaláltak – 2 hete - , de az sem nekem szólt, csak véletlenül meghallottam. Így, szemtől-szemben még senki sem mondta. Ennyire megijedt?

Merőn néztem a szemeibe, kutatni próbáltam, hogy tényleg fél-e, de visszatartotta a gondolatait, így csak a zöld szemeket néztem, amik nem tükröztek semmit.

-És?

-Nem fontos. – Visszahuppant a székbe. – Mit tudsz a sz…

-1-től 9-ig ismerjük őket, 10-eset még nem találtak, de állítólag létezik. – vágtam közbe.

-Semmi bizonyíték nincs rá. Szerintünk nem létezik.

-És arra mi a bizonyíték?

-Te. – Na, ez tényleg elkapott. Hogy mondhat ilyet Joel? Még, hogy én, mint bizonyíték arra, hogy 10-es szintű démon nem létezik?

-Hülyeség.

-Utána néztem, és a vámpírokat – ,,Na tessék, már megint!!!” – úgy említik meg, mint a legerősebb teremtményt. Mivelhogy eredeti célja a létezésének a démonvadászat, ennek okából, és erejének, valamint érzékszerveinek pontosságából adódóan az következik, hogy erősebb az összes létező démonnál. Tehát, egy 9-es szintűvel már meggyűlik a bajod, vagyis nem lehetsz erősebb egy 10-esnél. Ebből adódik, hogy 10-es szintű démon nem létezik. Kapisgálod?

-Akkor úgy írnak le minket, mint a legerősebb…

-Szörnyeket!- vágott közbe.

-Hh… Milyen kedvesek…

-Csak az igazat mondják.

-Meglehet. Visszatérve az előző témához, lenne egy kis ellenvetésem.

Joel rákönyökölt az asztalra, az ujjait összefonta, és ráfektette az állát.

-Hallgatom. – szemében kíváncsiság gyúlt.

-Nem látták. Ők tőlem kaptak sokkot, és nem attól, amit csináltam. Ők azt nem látták. Egyszerűen csak tudják, hogy engem nem győzhetnek le.

-Azt mondod?

-Csak én mondhatom.

-Velük mi lett? Végül is, nem etted meg őket… Ugye?!-elfintorodott.

-Nekik nincs konkrét testük. Csak az 1-eseknek, asszem. Amúgy az egész démon tömény energia. Még csak lelkük sincs.

-Kérdezhetek valamit?- Joel felhúzta a szemöldökét.

Kitártam a karom, és megvontam a vállam.

-Kérdezz!

-Nézz a szemembe, légy szíves!

Tekintetemet belefúrtam az övébe. Lelki szemeim előtt egy sötét kis helyiség jelent meg. A közepén egy boncasztal-szerűség állt, e fölött lógott az a kis lámpa, ami bevilágította a fekete falakat. Az emelvényen egy fekete hajú lány feküdt, hófehér bőre ragyogott a gyér fényben.

Még hárman álltak mellettem. Az egyikük egy idős férfi volt. Ősz haja össze-vissza állt, borostás álla kidudorodott, az arca beesettenk és ápolatlannak tűnt. Kopott, bordó nadrágot és inget viselt, ami valamikor talán fehér volt. Egész testében remegett, szürke szemeit a lányon tartotta.

Balra mellettem Keyra állt, hófehér hajáról azonnal felismertem. Őmellette pedig Bill toporgott, aki egy percre sem hagyta magára barátnőjét.

A lány az asztalon megmozdult. Minden szem rászegeződött. Elfordította afejét, hogy lásson minket, és kinyitotta a szemét.

Már tudtam, honnan volt olyan ismerős ez az egész helyzet. Joel szemszögéből láttam a dolgokat, vagyis az ő testében vagyok. És akkor a lány az asztalon ÉN vagyok… Érdekes… Tehát most az emlékeiben turizok…

Most, hogy láttam a méregzöld szemeken keresztül a saját, akkor még kívül-belül fekete szemeimet, egész megijedtem. Hátborzongató volt, akárcsak a fekete-lyuk.

Más volt ezt a testet látni, és ebben a testben élni.

Egy apró kis húzást érztem, aztán hirtelen minden eltűnt, és én visszatértem a valóságba, a saját testembe, amit az előbb még magam előtt láttam feküdni…Csúcs…

-Tehát, a kérdés az, hogy miért volt olyan a szemem?-szegeztem neki a kérdést azonnal.

-Így is mondhatjuk. Szóval?

-Nem tudom.-még jó, hogy tudok hazudni. Semmi kedvem megosztani vele az összes titkomat.

-Biztos?- huh, ezek a kíváncsi szemek…

-Biztos.

Joel visszavonulót fújt, elmondta, hogy majd nemsokára mindent megmagyaráz, majd nagy kegyesen kitessékelt.

-Alexa Kudo! Megmondanád, mi történt?

Meglepetten felnéztem. Keyra figyelő tekintetével találtam szemben magam.

Elmosolyodtam.

-Semmi kül…- nem tudtam befejezni, mert valami elragadott, magába szívott. Nem fizikailag, csak elméletben. Vagyis valaki üzenni akar nekem…

Aztán megláttam magam, jobb oldalról, egy üvegablakon kersztül. Érzetem, hogy azt akarja, menjek oda hozzá.

Kiléptem a gondolataiból, fejemet jobbra fordítottam , az ablak felé. Szememmel semmit sem láttam, így más érzékeimre támaszkodtam. Most, hogy az auráját kutattam, észrevettem valmait az utcán.

Azt akarja, hogy találjam meg, én pedig meg akarom találni.

-Öhm… egy pillanat és jövök! – mondtam nekik, aztán visszamentem Joel zöld irodájába. A lány már nme volt ott, írtam neki egy cédulát, hogy majd jövök, és kiléptem az utcára.

Minden csendes és nyomott volt. Ide nem hatolt el annyira a város zaja. Az egyetelen dolog, amit ezen kívül hallottam, a közledő léptek hangja volt. Nagyon halkan lépdelt, de az én hallásomnak meg sem kottyant. Aztán…már túl jó volt… A lépések mindenhonnan közeledtek, és én kénytelen voltam kinyitni a szemem.

Előttem egy lány állt, olyan volt, mint én, úgy 2 évvel fiatalabb. Hosszú, egyenes, fehér haja volt, a jobb oldalán egy rózsaszín csíkkal. Gyönyörű arca izgalmat tükrözött, rózsaszín szeme ragyogott.

Felemelte hófehér, vékony kezét, és végighúzta az arcomon. Én csak dermedten álltam, és vártam, hogy megszólaljon.

-Alexa… - -kezdte, aztán a nyakamba borult. – Al, úgy hiányoztál!

-Hi…hiányoztam? – dadogtam. Honnan volt ismerős ez a vidám hang?

Elengedett, távolabb húzódött tőlem.

-Al! Miley vagyok! Nem…nem ismersz meg? – már nem mosolygott.

Értetlenül néztem rá. Honnan a fenéből ismerném?

-Oh…Mindegy…Majd…Gyere velem! – csalódottan megragadta a kezem, és húzni kezdett. Nem mozdultam.

-Én…Én nem mehetek. Most legalábbis nem.

-De neked most kell jönnöd!

-Nekem itt dolgom van! – tiltakoztam.

-Tudom. De neked most kell jönnöd! – ismételte.

-Jól van, ha vársz egy kicsit, kijelentkezek. – kíváncsi voltam. Ki ez a lány? Honnan ismer? Miley…Nem tudom.

Elengedte a kezem, és mozdulatlanná dermedt.

-Siess! – suttogta.

Bólintottam, és viszamentem a kopott épületbe. Joel már a székében ült. Szerencsére.

-Öhm… El kéne mennem! – kezdtem.

-Már megint? – mutatta fel a cetlimet.

-Csak szólni jöttem vissza.

-Szóltál. Vagyis írtál.

-Nem ugyanaz!

-És mégis hová akarsz menni?

-El.

-Konkrétabban?

-Ne haragudj, de ezt nem fogom az orrodra kötni!

-Jó. És meddig akarsz maradni?

-Nem tudom.

Nagyot sóhajtott.

-Hát akkor viszlát!

Ismételten bólintottam, és újból kiléptem a nyirkos utcára. Ezúttal tudtam, hogy várni fog. Igen, pontosan ott volt, ahol az előbb is.

Meglátott, azonnal rám vetette magát, és vonszolni kezdett maga után. Egy sötétkék Audinál kötöttünk ki. Betuszkolt a vezető melletti ülésre, majd ő is beszállt.

A városból kifelé veztő úton száguldottunk. Elnéztem a suhanó fákat, házakat, autókat, és eszembe jutott valami.

-Hány éves is vagy tulajdonképpen?

-15. – nem vette le a szemét az útról, de tudtam, hogy minden egyes mozdulatomat éberen figyeli. Jól gondoltam: 2 évvel fiatalabb.

-Igen, szabad már vezetnem, mielőtt megkédeznéd! – tette hozzá.

-Hová megyünk?

-El innen, vidékre.

-És mikor jövünk vissza?

Valami hozzáért a vállamhoz. A hátsó ülésről is egy Miley mosolygott rám. Meglepődtem.

-Mi a …?

-Nekem ez a képességem. Sokszorozom magam. Te meg pont az ellentétem vagy, nem igaz? – nevetett a hátam mögül, miközben a vezető ülésen lévő is mosolygott.

Kifelé néztem, a sötétített ablaküvegről visszaverődött a tükörképem.

-Nem hiszem. Nekem csak a gondolatok vannak.

Elhúzta a száját.

-Majd ő elmagyarázza.

-Ki az az ő? – az igazi Miley-hoz fordultam.

-Hát…hogy mondjam…A második apánk.

-Apánk? Többes számban? A…második?

Megint elmosolyodott.

,,Milyen könnyű őt felvidítani!”

-Mindkettőnket ő hozott létre.

Megfagytam. Úgy, ahogy voltam, megdermedtem. Ha akartam volna, sem jutottam volna levegőhöz, de tudtam, így csak magamnak ártanék. Így hát kihasználtam a természeti adottságaimat, miszerint nem kell olyan sűrűn levegőt vennem, visszafolytottam azt. Félrenyeltem volna, az tuti.

-A..a…a teremtőnkhöz megyünk? – dadogtam.

-Alkotónk.

-Honnan ismered őt?

-Ő velem volt. Ne haragudj rá, amiért otthagyott. Nem volt más választása.

-Honnan tudod?

-Ott voltam.

-Te…előbb voltál, mint én?

-Csupán csak pár órával.

-Láttad, ahogy…én… - a hangom elcsuklott.

-Nem. Csak te…tovább aludtál. – egyszerű, közömbös hangon beszélt, mintha ez lenne a világ leghétköznapibb dolga.

-És miért kellett elmennie? – lassan kitört rajtam a hisztéria.

-Mert meglátott téged, őt, meg engem egy férfi. Tudta, hogy hívni fogja azokat az izéket, és elküldött onnan azzal, hogy én veszélyes vagiok rájuk nézve. Ő még várt ott egy kicsit, hátha felébredsz, de mikor már túl közel voltak,el kellett mennie. Érted, ugye?

Bólintottam. Nem voltam biztos benne, hogy látta, de reméltem, hogy igen.

Ha az az öregúr, mondjuk szívrohamot kap ijedtében, akkor Vele lehetnék. Ellenben nem ismerném Keyrát, Billt, Aprilt, Otíliát…és ők még csak a barátaim.

Mélyet sóhajtottam.

-Szereted őket? – kérdezte váratlanul Miley.

-Kiket?

-Akikre az előbb gondoltál.

-Jah? Ja, igen. – mégis, miért lepődtem meg, hogy ismeri a gondolataimat?! Végtére is, ő is…vámpír, vagy miféle?

-Szerinted én is beálllhatnék? – felém nézett. Egy kicsit megijedtem, mert nem vettem észre, hogy megálltunk.

-Biztosan. – őszintén örültem.

,,Végre, nem leszek egyedüli…”

Kiszállt, és pedig követtem. Egy kis… településen voltunk. Mindössze négy ház volt itt, a semmi közepén. Nem is úton jöttünk, csak át a mindenen.

Az összes kis ház ugyanolyan volt, úgy tűnt, csak egyet használnak. A négy égtáj felé voltak, és a déli látszott egyedül lakhatónak.

Halvány, kék színű falai és szürke cserepei ijesztőnek tűnhettek, ha az ember…vagy akármilyen teremtmény, nem nézi meg közelebbről. Ahogy közelebb haladtunk hozzá Miley-val, észrevettem, hogy az ablakaiban kis virágok nőnek.

Miley kinyitota előttem az ajtót, majd mögöttem ő is belépett. Az egész ház egy szobából állt, de ahogy behunytam a szemem, megtudtam, az épület lefelé folytatódik.

A szobában mindössze egy hűtőszekrény, egy asztal, egy szék, egy ágy, és egy faragott szekrény kapott helyet. A falakat fehérre meszelték, a parketta kopott fa volt.

-Üljetek le, kérlek!

A hang alulról jött, tisztán hallottam. Vagyis megint igazam volt. Félórán belül már másodszorra. Haladunk…Lefelé még vannak helyiségek.

Nemsokára nyílt egy ajtó, mi pedig leültünk a földre. A szemközti kis ajtóban- amit emberi szem nem láthatott – egy negyvan-akárhány éves középtermetű férfi állt. Arca tele volt apró ráncokkal, szürke szemei szokatlanul távol ültek egymástól. Szőke, egynes haja majdnem elérte széles vállát. Világoskék, fehér csíkos ingének ujját könyégik feltűrték, farmerja kopott volt.

Ránk nézett, aztán halkan nevetni kezdett.

-Jaj Al! Pontosan olyan vagy, mint Miley! Régen láttalak! Hogy vagy?

-Megvagyok…Úgy, ahogy… - a hangja ismerős volt, mégis olyan távoli…,,Pontosan olyan vagy, mint Miley!”... Ez mégis mire jó?

-Ha tudnád, mennyire hasonlítatok!

,,Oké…Ha te mondod!”

-Te még nem ismersz engem…Öhm…Carl vagyok, orvos voltam.

,,Óó…sebész!”

Kinyújtotta a kezét, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy kipróbáljam egy emberen is, hogy ugyanúgy hat-e az érintésem, mint mondjuk Keyrára. Ez utóbbit úgy szoktam lekoptatni, hogy elég illetlen módon, elkezdem taperolni a nyakát. Ez eddig mindig bejött, és tuti hatást biztosított minimum négy órára. Néha nagyon jól jött.

Amint hozzáértem, megrándult az arca, és visszakapta a kezét.

,,Még csak meg sem fogtam rendesen…”

-Ne haragudj, de legutóbb még nem ráztál. – dörzsölgette a kezét. – És, hát Miley sem tud…

A lányra néztem. Azt akartam, hogy hallja, mit gondolok.

-Nem, Al, ez egy ritka képesség. Jelzi a köztünk lévő rangkülönbséget. – legnagyobb megleptésemre Miley nem mosolygott, mint eddig. Sőt, inkább… dühös volt.

-A köztünk lévő miket? – ez volt minden…egy mondatban.

-Te magasabb szinten vagy, mint én…

-De…az…miért? – Carlra néztem, ő pedig megvonta a vállát.

-Ez nem rajtam múllott…Már ember létetekben eldőlt, hogy te erősebb leszel, ha valaki átváltoztat…

-Várjon egy kicsit! Mi valaha…emberek voltunk? – az lehetetlen. Vagy…

Carl igen jelentőségteljesen nézett Mileyra. Én meg őt néztem kitartóan, hátha elkapok néhány kis gondolatfoszlányt.

,,Nem emlékszik semmire?” – hallottam meg aggodalmas hangját a fejemben.

Miley alig láthatóan megrázta a fejét.

,,Rád sem? Arra sem, hogy ki vagy?” – gondolta kétségbeesetten Carl, szemöldökét összevonta.

A lány újra nemet intett, és lehunyta a szemét. Nem akarta hallani a többi kérdést. Én sem, bá kíváncsi voltam. Miért, ki Miley? És ki voltam én?

De ha még ő sem akarja tudni, akkor én sem. Talán nem tartozik rám, amúgy ezt kötve hiszem.

Óra után kutattam a szobában. Fél négy múlt öt perccel. Hatra vissza kéne érnem. Mondjuk nincs időhöz kötve, de akkor is…

Keyra hívni akart. Mindig előbb megéreztem, még mielőtt megcsörrent volna a mobilom. Előkotortam az egyik zsebemből.

,,Csak pár pillanat, és…” – a kijelzőt bámultam.

-Menj csak ki! Itt hiába várod a hívását! – mondta Miley, felállt, és kitárta az ajtót.

,,Próbálj meg ne hallgatózni, kérlek!” – hallottam meg gondolatait, ahogy kisétáltam a szabadba. Némán bólintottam, ő pedig rám mosolygott, és becsukta mögöttem a kopott fa ajtót.

A szemközti ház elé mentem, megpróbálva eleget tenni a kérésének. A hangokat még hallottam,legalábbis Carlét, de nem értettem. Ez rendben…

Megnéztem a telefonomat. A térerő gyenge, de azért van. Már csak várnom kell, és…

Némított üzemmódban rezegni kezdett a kezemben, a képernyőn az Angela név villogott. A fülemhez kaptam a készüléket.

-Al?! Hol vagy?! Kivel vagy?! Mikor jösz vissza?! Visszajössz még ma?! Mit csinálsz?! Nem emberekkel vagy, ugye?! Valaki közülünk?!

Elképzeltem, hogyan nézhet ki most Keyra. Képzeletemben vérvörös szemei jelentek meg, a haja néha belecsúszott, amúgy nyugalmat erőltetett az arcára. De ideges. Miattam…

Nagyon jól tudja takarni, amit érez. De ha megszólal, akkor hiába. Ez Keyra…

Sóhajtottam. Mekkora mázli, hogy jó a memóriám.

-Igen, én vagyok, nem tudom, Mileyval, nem tudom, biztos, telefonálok, nem, és megint nem. – Mély csönd. Remélem, felfogta…

-Ki az a Miley? - ,,Óóóóóóóóóóó… Féltékeny, hallom…”

-Öhm…azt igyekszem megtudni… - nevettem.

-Al… - a nevemet hosszan elnyújtotta. – Nem kerültél bajba, ugye?

Megint sóhajtottam: -Ismeri az alkotómat. Vagyis…alkotónkat.

A vonal másik végén síri csend.

-Alkotótokat – a végét erősen megnyomta.

- Igen… Öhm…Keyra… - hatásszünet – ne mond el senkiek, kinél vagyok.

Egy megadó nevetés a készülékből.

-Rendben. De ha visszajössz, mindent elmesélsz, jó? Megígéred?

-Meg. Majd megyek.

-Jól van. Szia-szia! – és letette.

-Al! Emlékezned kell, hogy ki vagy! – Carl már szinte kiabált.

-Inkább kéne…Mondjatok valami támpontot!

-Én. – nézett fel Miley a rajzából, amit unalmában kezdett el.

-Ez…ez nekem nem megy. Túl sokat gondolkodtam. Nem beszélhetnénk valmai másról? Miért pont négy ház van itt? – néztem esdekelve Carlra, ő azonban leintett.

-Ne tereld a témát!

-Nem terelem! – fakadtam ki.- Csak kíváncsi vagyok!

,,Meg fáradt. Nekem 2 és fél óra gyötrelmes emlékezni próbálás elég volt…” – tettem hozá magamban.

-A történetedre meg nem?

-De. Csak ahoz már fáj a fejem.

-A másikhoz nem?

-Nem.

-Miért nem?

-Csak.

-Miért?

-Mert.

-Hosszabb válasz?

-Nnnnnnnnniiiiinnnnnnnncccsss… - jól elnyújtottam. Ha hosszabb kell neki…

-Légy szíves!

-Mert ahoz gondolkodnom kell. Szellemileg le vagyok merülve…

Sóhajtott. Úgy látszik, ma mindenki sóhajtozik.

Leült a székre, a kezét összefonta maga előtt, és hátradőlt.

És várt…és várt…és…

-Ki Miley? Miért segítene az emlékezésben az, ha tudnám, ki ő? – a lányra pillantottam, ő azonban nem nézett fel a rajzából. Kíváncsi volam, mi kötheti le ennyire. Magamban a nevét ordibáltam. Ez sem jött be…

Carl most előredőlt a székén.

-Al… - kezdte. A szemem sarkából láttam, hogy Miley várakozóan felnéz. – Miley… - megint sóhajtott. – Miley…a hugod…

Barátaim (videók, képek)

Úgy döntöttem, hogy kirakom a videóimat ide, de még vagdosok. Mármint videót. Nemsokára elválnak útjaink(már akivel nem egy faluban lakom...), és csak ritkábban fogunk találkozni. Úgyhogy: ismerjétek meg ti is őket, mert nagyon jókat lehet velük hülyülni, tényleg, és majd a videókból kideríthetitek, hogy mit ki nem lehet hozni egy elrontott videóból... =P
Am fogalmam sincs, hogyan fogom megcsinálni, de majd megodom valahogy =D

Aranyköpések és idézetek :D

Történelemóra:
Tanárúr: - Mi különbözteti meg az embert az állattól?
Esme: - Az állatok szőrösek...

,,Vennem kell zsákos marhaszart..." - ezzel egyetértek. Szerintem is jobb, mint a zacskós bocikaka..."

Idézet az öcsém egy leveléből, amit anyánknak írt(nem én írtam rosszul, csak szó szerint idézek):
,,Bisztos vagyok aban, hogy te is szoktál ijen funomat sütni.[...] ...én is nagyon szeretem a finom sásokat, és a nyermekeid is szeretik a CSOKIT!!!!"

Kémiaóra:
Tanárnő: - Ha még egyszer megszólalsz az óra hátralévő részében...
V.B.: - ...akkor a tanárnő kihajítja az ablakon, de előtte becsukja az ajtót!

Nyelvtanóra:
,,A döglött hal kézfogás..."(ugye, Szancsy?)
,,Félreértettél, én utállak! Nem mosolyogtam, hanem vicsorogtam!"

Angol:
,,-Üsd a Gábort!"-mondta Gábor, és elkezdte ütni a Francit...
Gábor: -Akkor csendben maradok, és tovább beszélek...
,,Ülj a fejedre!"

1/2. fejezet

,,Véren élek?” Hülyeség… ,, Embereket gyilkolok?” Hülyeség… ,, Vadászom?” Ez már nem is akkora hülyeség… Mondjuk úgy, megszerzem magamnak az energiát… ,, Mi közöd az emberekhez?” Semmi… ,, Miért véded őket?” Hülyeség… Védi a fene őket… ,, Miért vadászol démonokra?” Mert nekem vadásznom KELL a démonokra… belőlük szerzem meg magamat… Amúgy meg ez a hivatásom, ezért teremtettek… ,, Teremtettek?” Igaz, ez is hülyeség…engem meg ALKOTTAK! ,, Ki alkotott?” Tudja a fene?! Miért vannak ezek a hülye kérdések?!

Ez már túl sok volt. Mi értelme ennek a sok bárgyú kérdésnek? Csak azért, mert még új vagyok?! Vajon mikor hagyják már abba a csodálkozást?

- Ne csináld Al, ezek fontosak számunkra! Légyszi, most az egyszer válaszolj az összes kérdésre, amit felteszek! Csak hogy tudjuk, mitől is kell megvédenünk magunkat, meg a gyanútlan embereket… - Keyra vörös szeme tele volt tömény kíváncsisággal. Hófehér haja úgy örvénylett körülötte, mint egy kisebb tornádó. Keskeny, fekete ajka mosolyra húzódott, apró nevetőráncokat vonva csontos arcára. Ember volt… valamikor…

Mélyet sóhajtottam.

- Mi köze az alkotóm nevéhez a ti biztonságotokhoz? És amúgy is, megmondtam, hogy engem az emberek hidegen hagynak. – szemem jelentőségteljesen összehúztam, próbáltam ,,sehogy sem” nézni. – Engem egész más dolgok érdekelnek…

A plafon felé fordítottam az arcom, lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, és erősen koncentráltam. Érzékszerveket váltottam…

Belül, a fejem legmélyén kattant egyet valami, és a dolgok körülöttem hirtelen élesebbek lettek, minden sokkal közelibb lett.

Lassan kifújtam a levegőt… Nem kellett olyan gyakran használnom már.

Fejem újra előre hajtottam, és – bár a szemem még nem nyitottam ki – láttam a közelemben az arcokat, a mozgást, átláttam a falakon.

Balra tőlem, a falon túl két ember beszélgetett. Legalábbis az egyik biztos az volt. A másiknak viszont volt az aurájában valami halovány vibrálás, lehet, hogy csak azért hozták be, mert nemsokára közénk fog tartozni, vagy csak egy segéd… Az ember biztos az egyik fogónk.

Jobbra nem volt semmi. Csak a hideg, elhagyatott utca az épületen kívül, ahol egy lélek sem járt. Hát persze, hogy nem… Pláne nem a lelkek… amióta itt vagyok – két hete -, mindenki arra panaszkodik, hogy nem láthatják elhunyt szeretteiket, mert menekülnek előlem. Én nem tehetek róla, hogy ilyen gyáva nyulak… Előbb-utóbb úgyis megtanulnám uralni magamat. Akkor már abszolút nem bántanám őket…

Aztán a körülöttem lévő négy ... nem is tudom mire pillantottam… vagyis: koncentráltam. Bárcsak ne tettem volna!

Pontos arcokat nem láttam, de az aurájukat, az elmosódott körvonalaikat éreztem, és ezekben volt az, ami fellobbantotta bennem a szörnyeteget. ,,Ők" és a démonok…

Kinyitottam a szemem, és jól megnéztem magamnak az arcokat: Keyra, a legjobb barátnőm, halványan csillogó, halottra emlékeztető, mégis gyönyörű arcát, ahogy körülötte lebegett hosszú, egyenes haja; Billt, Keyra barátját lángvörös hajával, tűzszínű szemével, enyhén rózsaszínű bőrével; April hideg, kék szemét, amely annyira jellemezte őt, bár mindig vidám volt, és Otíliát, a hat éves, mégis egy tizennégy esztendős értelmi szintjét meghaladó kislányt, barna szemekkel, csoki színű hajjal… Ők a barátaim…

Most, hogy láttam az ismerős arcokat, könnyebb volt nem bántani őket.

Éreztem a gondolataikat, úgy cikáztak felém, mint a villámok. A legtöbbjében magamat láttam, vagyis inkább a szememet. Még mindig ne szokták meg?! Elég fura, elismerem, de ez azért már túlzás! Mikor már mind a négyen a szemeimre fókuszáltak, és már tényleg az összes gondolatban szembenéztem a tulajdon képemmel, akkor borult a bili…

- El tudjátok érni, hogy ne nézzetek a szemembe?!

El. Szinte egyszerre szűntek meg a fejemben a szemek. Már csak egy, kívül fekete, fehér írisszel és éjfekete szembogárral rendelkező szempár maradt ott.

Újból mély levegőt vettem, és lecsuktam a szemem. Egy ötödik aurát kerestem a közelben, de nem találtam. Ki lát még?

Aztán megéreztem valamit, aminek nagyon jó illata volt. Egy kicsit olyan, mint nekem…

Felálltam a helyemről, és az illat irányába indultam. Mint egy szalagkorlát, két oldalról körülvett. Nem volt démon, az biztos, egyáltalán nem lángolt fel bennem az az ösztön, ami olyankor tör ki, mikor egy démon van a közelben… nem, ez egész más, olyan amihez foghatóval még nem találkoztam. Mint én…

- Al… Jól vagy?

Kinyitottam a szemem, és megráztam a fejem, hogy kitisztítsam. Akármi is volt az, már eltűnt, és én meg fogom keresni. Megtalálom, mert meg AKAROM találni…

-Öhm, persze… - szemmel láthatóan ők nem vették észre azt az izét. Nem baj, tapasztalatból tudom, hogy minél kevesebbet tudnak, annál jobb.

Keyra-ra néztem.

-Jót tett neked a reggeli vadászat. – jelentette ki. A gondolataiban láttam a saját, fekete-fehér-fekete szemeimet. Igaza volt.

Kiadtam magamból az összes düköt a reggeli vadászat során.

A metrókat kutattuk, amikor találkoztunk egy kisebb klánnal. Két 3-as szintű démont – úgymond – felhasználtam, további kettőt megsebesítetünk, hármat fogolyként tartunk az legalsó szinten, egy – megjegyzem 5-ös szintű volt – pedig elmenekült. Hogy ez utóbbi mit keresett ott, azt nem sikerült kiderítenem. De ki fogom… És meg is találom…

Hogy a szintek miben különböznek, arról halvány lila gőzöm sincs… de van egy olyan érzésem, hogy nemsokára megtudom, pláne, ha ez Joel-en múlik… Ennek az illetőnek érzéke van ahoz, hogy gondolatolvasás nélkül megtudja, mi is foglalkoztatja a körülötte lévőket… Vagy csak pont akkor jut eszébe pont arról a dologról kérdezősködnie…

- Alexa! Befáradnál egy kicsit? – Én megmondtam: Joel hosszúkás, zöldes feje bukkant ki az egyik ajtó mögül. Hogy miért kell neki ilyen rondának lennie?!

Kelletlenül felálltam, és elvonszoltam magam a kis irodába. Meglepően könnyű volt abba a helyiségbe menni, ahonnan a cellákhoz is vezet lépcső… Le, a foglyainkhoz, akik démonok…

A szoba hideg volt, de nem nagyon éreztem… Jóformán semmi külső dolgot nem éreztem…

A padlót igazi fű borította, néhol apró kis virágfejek álltak ki belőle. A falak is zöldek voltak, a plafonról pedig kis rózsák lógtak, a fajta minden színében. Az iroda közepén egy hatalmas íróasztal terpeszkedet, a lábánál citromsárga nárciszok nyíltak, egészen az asztallapig.

Joel a szemközti fehér ajtónál állt. Az ajtó mögött már a lefelé vezető lépcső tekergett. Úgy látszik, felkészült, mert lehet, hogy neki kell majd megállítani engem. Semmi értelme nem lenne… Csak egy öngyilkosnak juthat ilyesmi az eszébe… Egyet vágok a nyakára, és kifekszik szegény. Ha akarnék, ígyis-úgyis lejutnék, csak egy áldozattal lenne több… Lenne ennek értelme?

Elmosolyodtam… elég gonoszul.

- Ezt most komolyan gondoltad? Azzal is többet érnél el, ha csak bezárnád azt az ajtót, Joel…

A lány ellökte magát az ajtótól, és – hogycsak poénból-e, vagy komoly célból, de kulcsra zárta az ajtót.

Törökülésben leültem a fűbe, a kezeimet összekulcsoltam magam előtt.

-Igen?

Joel leült az íróasztal mögötti székbe, de közben nem vette le rólam a szemét. Nem bízik bennem…

-Rólad szeretnék beszélgetni. Vagyis arról, ami vagy… - Mellé… hát nem a szintekről akar nekem prédikálni? – utána elmagyarázom a szinteket. – Tette hozzá. Hát mégsem úszom meg…

-Mi van velem?

-Őszintén szólva, nem igazán ismerjük a te fajtádat. Csupán csak néhányan vagytok…

- Igen?

-…de azok ott lent – bökött az ajtóra Joel. – sokkot kaptak! Al, nem tudom, mit csináltál azzal a kettővel, de a maradék három megőrült!!!

Gonoszul elvigyorodtam.

-Az legyen az én dolgom. De én az ő helyükben hálát adnék az égnek, hogy nem így jártak.

-Mit csináltál velük? – Joel felállt a székből.

-Ne akard tudni. – Elkomolyodtam. Ez így van…

-De én tudni akarom! – a lány határozott fellépése erősen hatott.

- Legyen elég annyi, hogy felhasználtam őket magamhoz…

Joel felhúzta az orrát.

- Hogy tudsz ráfanyalodni azokra? Fúj… - és kitolta a nyelvét.

Elnevettem magam. Ez ebben a szobában úgy hangzott, mint egy hangverseny: több szólamban. Felemeltem a mutatóujjamat.

-Azért ne felejtsd el, hogy, bár nem ilyen erősen, de nem csak hozzájuk viszonyulok így.

-Ezzel azt akarod mondani, hogy engem is meg akarsz enni?

-Őket sem ettem meg! Én csak lélek- és energiaszívó vagyok…

-Persze. Tőled nem kell félnünk. Csak egy olyan lény vagy, akit nem ismerünk. Csak egy olyan teremtmény vagy, aki erősebb egy 9-es szintű démonnál, csak… Csak egy vámpír vagy…