Yoyó már éppen indult volna hazafelé szokásos jelölgető
útjáról, mikor észrevette, hogy Golden közelít felé, elég nagy iramban. Ez felkeltette érdeklő
dését, megállt, hogy bevárja barátját. Az arany színekben játszó kandúr izgatottan odarohant Yoyóhoz, és teljesen kifulladva ért oda hozzá. - Gyorsan…Haza…A kicsik…Tappancs…
Yoyó felkapta a fejét, az ég felé nézett, kicsit előre lépett, és beleszagolt a levegőbe. És akkor megérezte: érezte az izgatottság és a félelem szagát. Tudta, mi történik.
- Köszönöm!- nyávogta kedvesen, és két füle közt megnyalta a ziláló Goldent.
Még épp időben ért oda. Lélekszakadva futott a házhoz, melyben lakik. Felugrott a kerítésre, majd puhán ért földet a kert mellett, melyben száz apró virágfejecske nézte a kecses mozdulatot. Átrohant a teraszon, megkerülte a házat, és egy újabb kerítést legyőzve a baromfiudvarban termett. A szürke kandúr láttára a tyúkok idegesek lettek, de Yoyó nem törődött velük. Nagyon izgatott volt, hisz éppen most jönnek világra a kölykei. Villámgyorsan elvágtatott az ól előtt és befordult abba a kis helyiségbe, ahol az emberek a fát tárolják. Felfutott a létrán, ami a falnak volt döntve, de egy ugrásnyira a padlástól megállt.
Hallotta, hogy Tappancs nehezen veszi a levegőt odafenn, és azon töprengett, vajon megzavarná-e azzal a szülést, ha most felugrana kedvese mellé.
Végül úgy döntött, nem hagyja magára ebben a nehéz időben a nőstényt, így egyetlen ugrással a padláson termett.
Fullasztó volt a levegő ott fenn, csak egy kis szellő fújt be az egyik résen a cserepek közt. Ez előtt feküdt Tappancs, hogy szürke bundáját cirógassa a friss levegő. Hallotta a szalmaszálak zizegését, és tudta, hogy Yoyó az, megérezte a szagát. Gyönyörű fejét hátrafordította, hogy a háta mögül érkező kandúrt üdvözölje.
Yoyó kicsit megkönnyebbült, mikor meglátta az apró szőrpamacsokat az anyjuk mögött. Viszonozta az köszöntő nyávogást, mire Tappancsnak lágy dorombolás tört fel a torkából. A kölykök apja lekuporodott anyjuk mellé, és nyalogatni kezdte. A nőstény még hangosabban dorombolt.
Az egyik kicsi megmozdult, felemelte apró fejét az idegen szagra. Yoyó fölé hajolt, megszaglászta, és megnyalta a két füle között. A kölyök szakasztott az apja volt. Szürke, a pofáján az orra mentén és a füle alatt, a hátsó és mellső lábán foltokban, és a farka töve is fehér volt. A kölykök közül ő hasonlított a legjobban Yoyóra. Érezte, hogy kandúr. A szemük még nem nyílt ki, és megnyugtató volt látni, hogy az anyjuk minden gyengédséget bevetve törődik velük.
- Hogy vagy?- kérdezte kicsit félénken Yoyó Tappancsot. A nőstény abbahagyta a kölykök mosdatását, felnézett a kicsik apjára, és csendesen megszólalt:
- Boldog vagyok… nagyon. De egy kicsit elfáradtam.– és ezt bizonyítva hatalmasat ásított. Yoyó úgy érezte, kötelessége, hogy a fáradt nőstényt pihenni küldje, és ennek hangot is adott.
- Jobb lenne, ha most elmennél pihenni, én addig vigyázok rájuk.
Tappancs lenézett kölykeire, melyek csendesen szoptak, anyjuk hasát nyomogatva kis mancsukkal. A négy kiscicát sorban végignyalta, és felállt. A picik azonnal sírni kezdtek. Yoyó leheveredett melléjük, és tisztogatni kezdte őket. Azok elhallgattak, és keresni kezdték az emlőket, de nem találták, nemtetszésük jeléül ismét hangoskodni kezdtek.
A kis Yoyó-hasonmás abbahagyta a nyivákolást, és összegömbölyödött. Csendesen szunyókálni kezdett. Testvérei érezték, hogy elszundított, így megfordultak és ők is összegömbölyödtek.
Tappancs eközben leért, Yoyó hallotta, amint, puha tappancsai földet érnek. A kicsik halkan összebújtak, és apjuk úgy érezte, egy kicsit ő is aludhat.
Halk zizegésre hegyezte a fülét, és idegen szag csapta meg az orrát. Nőstény? Nem. Kandúr.
Yoyó felemelte a fejét, és a hang irányába fordult. És valóban. Egy hím macska sziluettje látszott a félhomályban, ami így estefelé a padláson uralkodott. Ijedten kapta fejét kölykei felé, megállapította, hogy ők nem vették észre a veszélyt. Valami megváltozott…
Lázasan törte a fejét, hogy mi lett más azóta, hogy elaludt…
Akkor rájött. Pont abban a pillanatban, mikor az idegen macska felé fordította nagy vörös fejét, rájött, hogy mi az, ami megváltozott: a kölykök. Nagyobbak voltak, talán két-három héttel. És máshogyan feküdtek. Egymás hátán, az igaz, de Yoyó tisztán emlékezett, az a kiscica feküdt legfölül, amelyik annyira hasonlít rá, és amelyet Virgoncnak keresztelt el. Ő nem volt itt.
Ezen kívül a cica-gombóc nem a padlás túlsó - ahol az idegen kandúr volt -, hanem inkább elülső részén feküdt, a nem használatos gerendák mellett.
A vörös kandúr lassan elindult Yoyó felé, fülét kissé hátracsapta, hogy ha harcra kerül a sor, annak ne essen semmi baja. Yoyó is így cselekedett, felállt, ezzel eltorlaszolva az utat a kölykök felé. Ösztönösen védekező pozíciót vett fel, felpúposította hátát és dühösen fújt. Az idegen macska kicsit megtántorodott, de ez csak egy fél másodpercig tartott. Hangosan felszisszent, és támadásba lendült….
Hallotta, hogy valaki feljön a padlásra. Beleszagolt a levegőbe, és visszahajtotta fejét két mancsára. Nemsokára egy érdes nyelv kezdte nyalogatni. Játékvágya ellenállhatatlan volt… Egy ideig, de aztán engedett a csábításnak, hasra fordult és elkezdte kedvesen pofozgatni a fölé hajoló Tappancsot. Ez utóbbi kissé hátraugrott, majd ő is támadást indított. Elég volt egy kis panaszos nyávogás, és a játéknak azonnal vége lett. A szülők elcsendesedtek, de továbbra is játékosan néztek egymásra.
Tappancs elsétált Yoyó mellett, közben a kandúr kedvesen hozzáérintette orrát az előtte elhaladó vállához. Várt egy keveset, majd egy halk nyávogás kíséretében megfordult, és leugrott a padlásról. Miközben az ól ajtaja előtt sétált, megcsapta az orrát egy egér szaga, azután alig hallhatóan kaparászást is hallott. Azonnal megállt, és fülelni kezdett. Mikor újra meghallotta a motoszkálást, feléledt benne a vadászösztön. Ruganyos, csendes léptekkel besétált az épületbe.
Az éppen ott kotyoló baromfi hangos rikoltozásba kezdett, de nem a macska miatt, hanem mert épp abban a pillanatban tojt. Ennek ellenére szemével követte a kandúr mozgását, míg az el nem tűnt az egyik ajtó mögött.
Yoyó lekushadt az egyenetlen földre, amely betonburkán szétszóródva magok és kukoricák hevertek, és amiket egy tyúk két hordó közül próbált kikapirgálni. Amint meglátta a csendesen lapító macskát, rémült kiáltozásba kezdett, hangos szárnycsapásokkal felugrott az elválasztófalra, ezzel felkavarva megannyi kis morzsát. Yoyó kénytelen volt lehunyni a szemét és nem lélegezni, de még így is érezte, hogy a tüdeje megtelik a felvert porral.
Csend lett. Yoyó nem hallotta az egér kaparását. A tyúk az imént rohant ki az udvarra, így nem fenyegette többé. Feszülten hallgatózni kezdett. Minden zaj elhalt, a cirmos macska csak ez egér apró szívének rémült dobogását hallotta. Osonni kezdett a hang irányába, s közben érezte, hogy a zsákmány szaga egyre erősödik. Jó nyomon járt. Egy ugrás, egy gyors támadás, és a kis teremtménynek vége van. Őt már nem fenyegeti többé az a veszély, hogy még egyszer megfogják…
Alig, hogy megfogta, meghallotta a jól ismert hangot. Az egérrel a szájában kirohant, átugrott a kapun, és gazdája felé vette az irányt. Enni hívták őket.
Tappancs sem váratott magára sokáig, nemsokára ő is megjelent, csak még egyszer végignyalta a kölyköket. Ők most csendben szunyókáltak a padláson.
Kinga volt a gazdájuk. Hosszú, szőke haja volt és kék szeme, mindig vidám és kedves természetű volt. Néha egy-egy rossz jegy miatt elszomorodott - amúgy kitűnő tanuló volt - és ilyenkor mindig a cicákhoz fordult. A macskák voltak a mindenei, nagyon szerette őket, bár a háznál csak Yoyót tudta megsimogatni, Tappancs csak néha engedte, hogy emberi kéz hozzányúljon.
Most nagyon meglepődött. Kiöntötte gyorsan a macskáknak szánt ételt, és berohant a házba. Néhány perc múlva újra megjelent, és boldogságtól ragyogó arccal ugrándozott. Addigra a macskák a vacsorájuk felét elfogyasztották, Yoyó úgy gondolta, neki nem kell többet ennie, így átengedte az utat Tappancsnak. A cirmos kandúr meglepetésnek szánta az egeret, hogy párja később megegye, így azt a kukoricatároló mellett gondosan elásta, még mielőtt az előbb említett nőstény megérkezett volna.
Ő pontosan tudta, hogy min lepődött meg kis gazdája: Tappancson. Tappancs pocakja a kölykök világrajövetele óta jelentősen csökkent, és ezt szemmel láthatóan Kinga is észrevette.
A nőstény macska mit sem törődve ezzel falatozott, nyílván nagyon megéhezhetett. Yoyó a szája szélét nyalogatta, és úgy figyelte az eseményeket.
- Hol vannak a kölykeid, Tappancskám? – kérdezte Kinga, persze tudta, hogy az említett szürke nőstény macska se nem érti, se nem akarja érteni… Szerette ezt csinálni, habár tudta, beszéde süket fülekre talál. Mindennek ellenére Tappancs felemelte fejét, ránézett a lányra, s mintha megértette volna, mit mondott, a kölykök búvóhelye felé nézett.
Kinga megértette. Sokat játszadoztak a szénapadláson az ikrekkel. Egy húga és egy öccse volt, ők ikrek voltak. A padlást bunkijuknak tekintették, gyakran jártak oda. Ezek alapján Kinga nagyon is tudta, Tappancs miért azt a helyet választotta.
Sötét, csak halvány fény dereng akkor, mikor a nap a legmagasabban járt az égen. Télen megtartotta a meleget, nyáron pedig nem engedte, hogy kiszökjön az a hűs levegő, amely az apróbb réseken át szűrődik be a cserepek között.
Ezen kívül az egészet magas szalma borította, ami egy alomnyi kiscicának megfelelő fekhely.
És úgy látszik, ezt Tappancs is így gondolja.
Amíg ezen elmélkedett, az újdonsült anyacica is befejezte, a tányért tisztára nyalta, és odaült Yoyó mellé. Hogy minden cseppjét elfogyassza, ő is nyalogatni kezdte a szája szélét. Párja nem sokáig bírta, ő is tisztogatni kezdte Tappancsot. A nőstény is nyalogatni kezdte őt.
Kinga csak nézte őket, és nagyon boldog volt.
Nemsokára Yoyó úgy döntött, felmegy a kismacskákhoz. El is indult, csakhogy gazdája is utána ment. Az anyamacska megsejthetett valamit, mert árgus szemekkel figyelte a lány minden mozdulatát.
De Yoyót ez nem érdekelte. Ő teljes mértékben megbízott Kingában, tudta jól, hogy soha sem bántana egyetlen állatot sem. Főleg nem azokat a kiscicákat, amelyek még csak most születtek, és még nem is látták a napfényt, és melyek kedvenc cicájának, Yoyónak a kölykei.
Így hát nem törődött vele, hogy gazdája a nyomába szegődött. A kapu előtt megállt, neki dörgölőzködött a kerítésnek.
-Ó! Te kis mocsok! Hogy képzelted, hogy ennyire aranyos legyél, he?- mondta Kinga félig dorgálva, félig viccesen, felemelte Yoyót az ölébe, miközben nevetett. A macska nyávogott egyet, és dorombolni kezdett. Szorosan hozzásimult a lány mellkasához. Eszébe jutottak a szép emlékek: amikor még kicsik voltak, ő, és három testvére, Kinga nagyszüleinél laktak. Ott hozta őket e zord, mégis szép világra őket anyjuk, Cili. A fekete-fehér nőstény kedves természetű volt, különösen a kölykeivel. A padláson laktak, ahol sok volt az egér. Nagyon sokat játszottak a testvéreivel: a legkedvesebb neki öccse volt, Virgonc. Yoyó a példaképeként tekintett rá, mert-mint a neve is mondja- nagyon virgoncka volt, mindent ő fedezett fel először. Ő ment a csapat élén, ha vadászatot játszottak, de Yoyót mindig büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, hogy mennyire hasonlít rá, ugyanis csak abban különböztek, hogy Virgonc farka hegye fehér volt, és ugyanez a szín több helyen megtalálható a szőrén.
Aztán később, mikor nagyobbak lettek, Kinga elhozta őket ebbe a házba, ahol most is él. De csak őt és Virgoncot. A lányok a nagyszülőknél maradtak. Először a ház kis kamrájában laktak, ahol lassan megszokták életük új helyszínét, majd úgy egy hét múlva átköltöztek a család ,,műhelyébe”, a garázs melletti kisebb épületbe. Néha ki tudtak szökni, ha a kislány apja nyitva hagyta a garázsajtót. Ugyanis a két helyiség egybe volt építve, és nem volt teljesen befejezve. Így csupán csak annyit kellett tenniük, hogy először a kis asztalra, majd a szekrényke tetejére, onnan pedig a padlás befejezetlen léceire ugrottak. Ezen módon nyugodtan mászkálhattak a műhelyből a garázsba, és fordítva.
Yoyó tisztán emlékezett arra az esetre, amikor Kinga enni adott nekik, és bezárta őket. Miután megették a vacsorájukat, játszani kezdtek, de Yoyónak nem esett jól, mert tele volt a hasa. Testvére unatkozott. Aztán megelégelte, hogy fivére békésen szundikál, és kiszökött a garázsba.
Aznap este Kinga édesapja nyitva hagyta a garázsajtót.
Virgonc nem számolt el azzal a ténnyel, hogy odakint a tavaszi éjszaka koromsötét. Visszamászni nem tudott, bár macska, még nem fejlődtek ki teljesen az érzékszervei, nem találta a megfelelő támpontot, ahonnan elrugaszkodhat. Egyetlen lehetőség maradt számára: magára hívni gazdái figyelmét.
Az ajtó elé sietett, ahonnan egy kis fény szűrődött ki. Hangos nyivákolására Kinga futott ki elsőként. Ezen a napon Yoyó egyedül töltötte az éjszakát. Virgoncot a kamrába zárták.
Ez volt az utolsó, hogy a kismacska kiszökött…Másnap Kinga apja befejezte a padlást.
Mindössze egy hónapig aludhattak a műhelyben. Aztán kiköltöztették őket.
Vidáman teltek a napjaik: rengeteget játszottak, sokat tanultak, az ellátásuk megfelelő volt. Kényeztetést kaptak mint az ikrektől, mint Kingától. Szerettek itt élni.
Érdekes, hogy ama balszerencsés nap, amikor Kinga megbetegedett a sok sírástól, 13-án történt. Pontosabban egy bizonyos pénteki napon. A lány félt az iskolában, a tanárai hazaküldték. Reszketett, mint a nyárfalevél. Babonás volt, az élet ezen a napon igen kemény lehetett számára. Leginkább a macskáit féltette.
És nem is alaptalanul…
Yoyó csak Virgonc után ment. Utóbbinak az a furcsa szokása volt, hogy a simogatta, azt követte…Yoyó meg ment utána…
Aznap jött egy idős úr. Nagyon kedves volt a kisállatokkal. Hát Virgonc követte. Ez a szeretet csak addig tartott, amíg rá nem jött: itt valami nem stimmel.
Az ősz hajú, magas férfi a falu másik végében lakott. A macskák követték, gondolta, nem lesz semmi baj, nem az ő hibája, ő nem látta őket…
Mindkettőt felemelte a grabancánál fogva, bedobta őket a fészerbe, utánuk hajított egy csirkecsontot, és hagyta, had szokják ,,új” otthonukat. Aztán feléjük sem nézett…
Harmadnapra figyelt fel egy kislány a keserves nyávogásra... Kinga teleplakátozta az egész falut, hát a kislány felhívta. Így kerültek haza.
Virgonc azóta nem követte az embereket.
De ez a haladás sem tudta megvédeni kis gazdájukat attól a csapástól, ami még ezen a télen történt. A hideg miatt Kinga nem hagyta, hogy a macskái a szabadban töltsék az éjszakákat, és beköltöztette őket az ólba. Két disznójuk volt, nem túl kellemes társaság, ellenben itt nyüzsögtek az egerek. Jól érezték magukat. Egy ideig.
Egy kis lefolyó vezetett ki a tákolmányból a szabadba. Ezt használták a malacok, ha el kellett végezniük a dolgokat. Egyszerűen csak kifolyt.
Ezen mászott ki Virgonc azon a végzetes éjszakán, amikor a szomszéd kutyáját elengedték, és az átszökött. Azóta Yoyó egyedül van, reggelre testvére eltűnt…Kinga ebbe is belebetegedett…
Aztán az utcában nem sokkal később meghalt egy idős férfi, akinek szintén volt macskája. Nem volt szelíd, egykori gazdája vak volt, őt csak etették, de senki nem simogatta. Mikor gazdája meghalt, szerelméhez, Yoyóhoz költözött. A család befogadta, de nem lehetett simogatni. Tappancsnak keresztelték el.
Egy évre rá terhes lett. Yoyó három éves, még nem felnőtt macska, ugyanakkor büszke apa.
Beléptek a kapun. Kinga már nagyon szerette volna látni a kicsiket. Yoyó tovább dorombolt a lány vállán, ahová elmélkedés közben mászott. Gazdája már lassan gépiesen simogatta, újra és újra végigsimított a macskán a már teljesen megszokott mozdulatokkal. Tökéletesen boldogok voltak. Mind a ketten.
Kinga felmászott a létrán. Yoyó már fent várta. Neki csak egy ugrás volt a lány válláról, és a padláson termett. Bevárta gazdáját.
Megérezte kölykei szagát. Köszöntőül nyávogott egyet.
Halk nyávogás érkezett válaszul, na és persze egy kis szalmazizegés, ahogy a még vak újszülöttek mozgolódni kezdtek.
Yoyót büszkeség töltötte el. Gazdájára nézett, aki meghallotta a kölyköket, és arcára volt írva, hogy madarat lehetne vele fogatni. Rettenetesen boldog volt.
A padlás még mindig sötét volt, csak egy kis derengés látszott néhány cserép közt. Kinga ezeket óvatosan felhúzogatta egyenként, ezáltal a helyiség egy részét elárasztotta fény.
A kölykök a padlás túlsó végében voltak. Yoyónak egy pillanatra felderengett az álma a kölykökkel kapcsolatban. Beleborzongott. Egy kicsit megijedt, hogy a picik nem lesznek ott, ahol Tappancs hagyta őket, hanem ott, ahol azt álmában is látta. És hogy az idegen macska is odafent lesz. Mikor ez az eszébe ötlött, hirtelen nagyon nagyra nőtt a szeretete Kinga iránt. Eddig is rettentően szerette, de most valahogy jobban kezdte becsülni, hogy Kinga sokkalta nagyobb, mint bármely macska. Így az a vörös álom-cirmos nem tudná (vagy nem merné) megtámadni. A lány elüldözné.
Néha eléggé idegesítette. Gazdája már jó párszor megakadályozta, hogy bármely más macskával harcoljon. Az elvadult macskák ezzel szokták cukkolni. ,,Elkényeztetett házi cica”.
Kinga odalépet a kölykökhöz, de a hátulról jövő dühös fújás arra késztette, hogy maradjon egy helyben. Tappancs a biztonság kedvéért utánuk ment, és most ott állt a padlás szélén. Mellső lábai terpeszben voltak, és a földre hajolt, fujtatása az egész helyiséget megtöltötte.
- Menj innen! Nem érhet hozzájuk! Ma születtek, nem engedem, hogy a közelükbe menjen! Még nem!- fordult az elképedt Yoyó felé. Sárgás szeme villogott a dühtől. Yoyó átlátott rajta: Tappancs félt. - Gyorsan! Takarodjatok innen!
Rémült nyivákolás hangzott fel. A nőstény azonnal kilőtt, kölykei előtt lefékezett, és háttal nekik, megint fújni kezdett. Kinga megijedt. Megfordult, lehúzta a cserepet, amelyet felnyitott, hogy jöjjön be fény, és elindult lefelé.
Yoyó odasétált Tappancshoz, aki időközben leheveredett, és cuppogó hangok kíséretében ellepték az éhes kismacskák.
- Ne engedd meg neki, hogy idejöjjön. Talán egy biztonságosabb helyett kellene keresnem nekik!- szeretettel lenézett kölykeire, és várt.
- És é… én… na, szóval én azért tudhatom, mégis, hogy merre tanyáztok?- nyávogta Yoyó tétovázva. A válasz elmaradt, ellenben Tappancs hátravetette a fejét, szeméből teljesen eltűnt a harag, és megtelt szeretettel. Csendesen nyávogott, ami cirmos kedvesének fülében félreérthetetlen volt: ,, Hát persze!”
2. fejezet
Tappancs ne viccelt. Még aznap elhordta kölykeit a szomszéd pajta padlására. Tágas a tér, alább pedig hemzsegnek az egerek. Így nem is kell messzire mennie, ha megéhezett. Egyetlen hiba volt csak. A keverék kutya, Néró. A sárgásbarna kaukázusi-retriever meg volt kötve, így nem árthatott nekik, ellenben rettenetesen idegesítő és buta volt. Együgyű természete mindig azt jutatta a macskák eszébe, mennyivel fejlettebbek a kutyáknál.
Tappancs pedig imádta idegesíteni. Pontosan tudta, meddig ért a lánc, és meddig tartott a veszélyzóna. Kedvenc szórakozása az volt, hogy elindult a kutya felé, hosszan nyávogott, mire Néró dühösen rohanni kezdett felé. Erre Tappancs megállt, haláli nyugalommal leült egy helyben, és megvárta, amíg a kutya odaér hozzá. Közvetlenül Tappancs előtt a lánc megfeszült, Néró pedig hanyatt vágódott a porban, pontosan a nőstény cirmos előtt. Ekkor a macska felállt, farkával meglegyintette az elképedt kutya orrát, és kecsesen, elegánsan, nagy léptekkel távozott. Mindezt pontosan abban az időben végezte, amikor Néró le akart pihenni. És ezen mindig jól szórakozott.
Ami a kölyköket illeti, szépen gyarapodtak, az anyjuk vigyázott rájuk, meleg tejjel etette őket, tisztítgatta a bundájukat, és néha még játszott is velük. Az apjuk pedig átjárt hozzájuk, minden nap, minden órában, és szeretgette, tanítgatta őket.
Így ment ez 2 hétig.
Ugyanis Yoyó idegen kandúr szagát érezte az otthona körül, és úgy döntött, nem kockáztat, szól Tappancsnak: maradjon kölykeivel egész nap, egész éjjel, és vigyázzon rájuk. Tehát Tappancs nem jött többet haza, és Kinga aggódott érte. Yoyó vele volt, ha tehette, vigasztalta, próbálta megértetni vele: ez most fontos.
Aztán egy ideig nem történt semmi.
Ez volt a vihar előtti csend…
A nap készült, hogy világosságot vigyen a Föld másik felére is. Milyen jó lehet csillagnak lenni. Be lehetne látni az egész világot, látni óceánokat, sivatagokat, hűs és párás erdőket, legelőket, hegyeket, alföldeket, völgyeket, folyókat, tavakat és embereket. Látnánk a jót és a rosszat, az erőszakot, a fájdalmat, a szenvedést, ugyanakkor megtapasztalhatnánk, milyen jó is átérezni mások örömét. Látnánk a gyávákat, akik elbújnak az élet elől, a barátságot, ami megszépíti azt, a bátrakat, akik szembenéznek vele, dacára télnek, nyárnak, szélnek és víznek erejével, sok boldog család életét megvilágíthatnánk, boldogságot hoznánk egyaránt embernek, állatnak. Hiába a bánat, minden szenvedés, még a legbüszkébbeknek is be kell látniuk: az élet szép…
Ha hagyják, hogy az legyen…
Yoyó ideges volt. Átment, hogy megnézze a kölyköket, de mikor átért, nem találta ott Tappancsot, és Virgoncot sem. Csak a másik három kölyköt: Gombolyagot, a nőstény cirmost, amelyik pont úgy nézett ki, mint az anyja, Vadócot, amelyik szürke-fehér tarka, cirmos nőstény macska volt, és a másik, szürke kandúrt: Mancsot. Mindhárom kismacska a földön hempergett, egymásra ugrálva játszottak. Yoyó leült, maga köré tekerte hosszú farkát, és elnézően nézte őket.
Egy kicsit elálmosodott, figyelme lankadt. Olyan boldog volt, ahogy elnézte utódait, hogy nem is gondolt bele abba, most tulajdonképpen vigyázniuk kellene rájuk.
Vadóc került legfelülre. Yoyó egy kicsit szégyellte magát, amiért rangsort állított, hogy melyik kicsit szereti jobban: Virgoncot, aztán Vadócot, ezek után Gombolyagot, és végül Mancsot.